A hívek – a Szent Hagyomány őrizői

Beszélgetés Kallisztosz Ware püspökkel

Forrás: https://www.szimandron.hu/index.html

Letöltve: 2011. január 28.

"Régebben orthodoxnak nevezhette magát valaki azért mert orosznak vagy görögnek született, ez automatikus volt. A jövőben csak személyes megtérés útján lehet valaki orthodox keresztény. És ennek, úgy gondolom, így is kell lennie. Csak a személyes megtérésen keresztül, nem pedig nemzeti hovatartozás útján válhat valaki kereszténnyé és orthodox hívővé."

- Főtisztelendő püspök atya! Milyen helyet foglal el a hívek életében a teológia? Sok hívő fél a teológiától, különösen nálunk, Oroszországban vagy Ukrajnában. Úgy vélik, hogy a teológia – nem a hívők feladata.

- Az Óegyház kora, a régi egyházatyák ideje óta napjainkig a teológia fogalma komoly változáson esett át. A korai egyházban a teológia feladata az eretnekségek megcáfolása volt. Például az ariánus viták a negyedik században, vagy később, pl. Alexandriai Szent Kirillosz és Nesztoriosz vitája az ötödik században, - ezekbe a vitákba bevonódott az egész Egyház, az egész hívő nép. Természetesen, nem mindenki értette az érvelések teljes finomságát, de, ennek ellenére, az óegyház idejében a harcban részt vett Isten teljes népe. Most a teológia egy szűk, főleg specialistákat érdeklő területté vált. Igyekeznünk kell visszatérni ahhoz a helyzethez, amikor a teológiában részt vesz Isten teljes népe. Természetesen ez sok erőfeszítést igényel az oktatás és művelődés terén, azonban nem szabad félnünk a teológiától. Isten értelmet adott nekünk. Isten még az értelemnél is többet adott nekünk: a szellemi gondolkodás képességét. Nekünk élnünk kell ezzel az ajándékkal. Erre ugyanolyan szükség van ma is, mint korábban. Nem szabad úgy gondolnunk, hogy a keresztény teremtő gondolat korszakának vége van. Az Atyák korában élünk. A patrisztikus kor számunkra, orthodoxok számára, soha sem ért véget.

- Mi a világiak helye az Egyházban?

- Mindenek előtt elmondhatjuk, hogy a világiak, a hívek – a Szent Hagyomány őrizői. Ezt például pontosan kifejtette a négy keleti patriarcha a római pápának 1848-ban írt levelében. Azt írják, hogy mi, orthodoxok, soha nem vezethetünk be újítást a hitben, mert a hitet maga a laos, Isten népe őrzi. Ugyanezt fejtette ki Alekszej Homjakov is írásaiban. Tehát elmondhatjuk, hogy minden ember, keresztsége folytán, a bérmálás szentségében részesülése folytán, a Szent Hagyomány őrizője. Természetesen elsősorban, az összes egyházi tanítónál nagyobb felelősséggel rendelkeznek a püspökök, mert a kézrátétel szentségében Istentől különleges adományban részesültek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a világiak szerepe passzív, mert mikor a püspök igét hirdet, akkor azok felé fordul, akik meg vannak keresztelve, akik a bérmálás során elfogadták a Szent Lélek pecsétjét, és akiknek ezért feladatuk, hogy értékeljék és értelmezzék azt, amit a püspök mond. Úgy vélem, hogy fontos szerepet kell tulajdonítanunk a világi teológusok igehirdetésének is. Ne gondoljuk, hogy csak a püspökök és a papok feladata a teológia tanítása. Ez a világiak feladata is. Itt most nem csak a különféle szintű oktatási lehetőségekről beszélek, amelyekhez a világiak könnyen hozzáférnek, hanem arról: nem szabad azt gondolni, hogy az Egyházban valakinek passzív szerepe van. Mi nem osztjuk fel az Egyházat tanítóra és tanítottra. Elmondhatjuk: a valóságban az Egyház minden tagja, minden hívő felelős a hit és a hagyomány megőrzéséért. A püspök részesül a Szent Lélek különleges kegyelméből, de a hit letéteményese az egész Egyház.

- Mi a különbség és mi a közös a teológiában és a lelki-szellemi életben?

- Nem húzhatunk pontos határt a teológia és a lelki-szellemi élet között. Kijevi tartózkodásom alatt sokszor idéztem Evagriosz Pontikosz ismert kijelentését: az a teológus, aki igazán imádkozik, ha igazán imádkozol, akkor te teológus vagy. Ma könnyű azt mondani, hogy a régi időkben a „teológiát” más értelemben használták, mint most. Ez a válasz nem elégséges, mert a mi elhivatottságunk, hogy feltárjuk a szent atyák teológiai szemléletét – ez az a teológia, amely nem iskolai, specializált egyházi tudományág, hanem a keresztények mindenapi életét érinti. Ily módon a teológia és az ima, a teológia és a lelkiség kéz a kézben haladnak. Minden igazi teológia szakramentális, liturgikus és misztikus teológia. Nem szeretnék itt semmilyen különbséget tenni a teológia, mint tudományág és a lelkiség, mint valamiféle populáris dolog között. Nem szabad ilyen különbséget tennünk. A teológiánknak imádságos teológiának kell lennie, imánknak pedig teológikusnak.

- Mi volt a teológia feladata a múlt században, és mi a feladata ma?

- Erről nagyon sokat lehetne beszélni. Nem érzem magam felhatalmazva arra, hogy erről különösen nyilatkozzak, de úgy vélem, hogy a XX. században a teológia feladata az ekkleziológia volt. Úgy vélem, hogy a teológia fő feladata a XXI. Században az antropológia lesz: mi az ember? Azzal a kérdéssel, hogy mi az Egyház, két alkalommal szembesült az Orthodoxia. Először a XX. században Oroszországban szomorú véget ért az „államegyházi berendezkedés”, ami elvezetett a bolsevik forradalomhoz. Ez hatott olyan emberekre, mint Nyikolaj Afanaszjev atya: amikor fiatal emberként emigrációba került, megértette, hogy az Egyház egyet állít: nem nemzeti intézmény, nem olvad bele az állam politikai vagy művelődési rendszerébe. Ha az Egyház elveszíti minden gazdagságát és erejét, akkor mi marad? Így válaszolt erre a kérdésre: mindenek előtt megmarad a Szent Liturgia. Az Egyház legfontosabb feladata: a Szent Eucharisztia végzése. Az Egyház – eucharisztikus szervezet, amely a realitáshoz az isteni Szentségen keresztül viszonyul. Az Egyház ezen hangsúlya akkor került a legláthatóbban előtérbe, amikor az Egyház elveszítette állami státuszát. Nem csak Oroszországban természetesen, hanem minden országban, amely 1945 után kommunista uralom alá került, amikor az Egyházat megfosztották tulajdonától és elveszítette a társadalom életében betöltött helyzetét, ekkor merült fel ez a kérdés. Még egy olyan országban is, mint Görögország, ingataggá vált a Konstantin-Jusztiniánosz féle szimfónia. Régebben orthodoxnak nevezhette magát valaki azért mert orosznak vagy görögnek született, ez automatikus volt. A jövőben csak személyes megtérés útján lehet valaki orthodox keresztény. És ennek, úgy gondolom, így is kell lennie. Csak a személyes megtérésen keresztül, nem pedig nemzeti hovatartozás útján válhat valaki kereszténnyé és orthodox hívővé. Tehát, én ezt tartom az első fordulópontnak, amely a XX. században elvezetett annak a kérdésnek az újrafeltételéhez, hogy mi az Egyház. Nem gondolkodhatunk ezentúl az Egyházról nemzeti vagy politikai kategóriákban. És természetesen a XX. században Nyugaton is, ahogy az orthodox országokban is, gyakoribbá vált az érintkezés az orthodox és a nyugati keresztények között. Különféle módokon, de számos orthodox bevonódott a keresztény egységmozgalmakba. Ez újra arra késztette az orthodoxokat, hogy feltegyék a kérdést: mi az Egyház? Milyen magyarázatot adhatunk mi, orthodox keresztények, a nyugati keresztényeknek? Mi különbözteti meg a mi orthodox hagyományunkat a római katolikus vagy a protestáns hagyományoktól? Olyan teológusok, mint Gerogij Florovszkij atya az egyházi közösségről a keresztény egységmozgalom hatására kezdtek gondolkodni. Tehát, úgy tűnik számomra, hogy ez volt az orthodox teológia központi kérdése a XX. században.
Ez természetesen nem teljes kép, a XX. században a teológiában sok minden más is történt, például Palamasz Szent Gergely és az hesychazmus újrafelfedezése, bevétele a Filokáliába – ez egy másik folyamat, amelyet a XX. század második felének a hesychazmus újjászületésének nevezhetünk. Ez olyan embereket ragadott magával, mint Vlagyimir Losszkij, vagy Georgij Florovszkij atya, vagy a görög hagyományban Ioann Romanidisz atya, a románban Dimitru Staniole atya. Ez csak a teológia XX. századi feladatáról feltett kérdésre adott válasz kezdete.

Mit mondhatunk az új, XXI. századról? Nem vagyok próféta és jövőbelátó, de véleményem szerint az a kérdés, hogy mi az Egyház, továbbra is jelentős marad. Ugyanakkor egyre gyakrabban és gyakrabban tesszük fel a kérdést: mi az ember? Számos ok miatt ez a kérdés egyre fontosabb lesz a számunkra. Például a bioetika és a génsebészet kérdése miatt. Új kérdések merülnek föl, az új orvosi kutatások következtében, amelyeket senki nem tudta volna elképzelni régebben, nekünk, orthodoxoknak pedig választ kell adnunk ezekre a kérdésekre, meggyőzően kell megalapoznunk azt, hogy miért tartunk sok mindent, ami most kidolgozásra kerül, elfogadhatatlannak a keresztény tudat számára. Ha megalapozott választ akarunk adni, akkor mélyebben fel kell tárnunk tanításunkat az emberi természetről.

Ezen kívül, különösen Nyugaton, találkozunk a nemi etika terén zajló forradalommal. Gyermekkoromban még azok az emberek is, akik nem voltak gyakorló keresztények, nem tartották lehetségesnek a házasságon kívüli kapcsolatokat és nem helyeselték a homoszexuális viszonyt. De ha mi, orthodoxok, szeretnénk meggyőző választ adni az ilyen kérdésekre, akkor kevés azt felelni, hogy mert tiltva van. Meg kell magyaráznunk, hogy miért. Be kell mutatnunk az okokat, természetesen a kánonokra alapozva, de tovább is kell lépnünk, olyan érveket felhozva, amelyek az emberi természet orthodox felfogására alapulnak.

Még egy probléma nagyon fontos manapság: az ökológiai krízis. Ez nem a környezet krízise, nem a külvilág krízise, hanem magának az embernek a válsága. Elvesztettük helyes viszonyunkat a környező természeti világ iránt. Ezért az ún. „ökológiai krízis” vagy „környezeti krízis” problémáit nem a „helytelen technológia” problémájának látom. Tudományos szinten tudjuk, hogy mit kellene tenni, nincs hiány a tudományos ismeretekben, de nem tesszük ezt, és a valóságban a probléma gyökere, úgy vélem, annak megértésében van, hogy milyennek kell lennie az embernek. Ha mi könyörtelenül, rombolóan viszonyulunk a környezetünkhöz, akkor ezt azért tesszük, mert valami nincs rendben a hitünkkel, annak megértésével, hogy mi az ember. Ezért, ismétlem, az ökológiai krízist én elsősorban annak következményének látom, hogy elveszett az emberi személyiség helyes felfogása, annak tudása, hogy mi emberek a teremtés urai és papjai vagyunk és felelősek vagyunk Isten előtt mindenért, amit az anyagi világgal teszünk. Tehát, úgy vélem, hogy az ökológiai problémákra a valódi választ az emberi személyiség helyes megértésének visszaállítása adhatja meg. Ezért is gondolom bizonyos mértékig, hogy az antropológia válik majd az új évszázad fő teológiai kérdésévé. Ma nem mondhatjuk ki teljes tekintélyünkkel, hogy íme, ez a keresztény tanítás; meg kell alapoznunk állításainkat. Ha bemutatjuk az okokat, akkor a világ oda fog ránk figyelni. Ezért el kell mélyítenünk saját hagyományunk megértését. Nem ismerem olyan jól az antropológiát, hogy megalapozottnak tekinthessek új megfogalmazásokat, de látom, hogy szükséges annak újbóli megértése, amit már megfogalmaztak.

- Szükség van-e új dialógusra az Orthodox Egyházak között, többek között a görög és a szláv egyházak között? Ma azt látjuk, hogy az Orthodoxia a világban két csoportra különül, és a kölcsönös megértés közöttük egyre nehezebb és nehezebb. 

- Valóban, újra fel kell tárnunk az Orthodoxia egyetemességét. Nemzeti identitásunk hordoz értékeket, és nem szabad elvetnünk, amennyiben a kereszténység fényében éljük meg. De mindannyian tagjai vagyunk az Egy, Szent, Katholikus és Apostoli Egyháznak, és ezért nemzeti elkötelezettségünk fölött áll odaadásunk az Orthodox Egyház, az egyetemes orthodox hit iránt. Emlékszem, sok évvel ezelőtt, a 70-es években, részt vettem Görögországban egy kongresszuson, ahol egy vezető görög teológus, Ioann Karamiadisz azt mondta, hogy a valóságban nem lehet Görög, Orosz, Szerb stb. Orthodox Egyházakról beszélni, hanem görögországi, oroszországi, szerbiai, romániai Orthodox Katholikus Egyházról beszélhetünk.

Az Orthodoxia egyetemessége sokkal többet jelent a nemzeti elkötelezettségnél. A filetizmus eretneksége, amelyet 1870-ben elítéltek, főleg a saját nemzeti dimenziónak az Orthodox hit elé helyezéséből áll. Szükség van az Orthodox Egyházak közötti jóval mélyebb együttműködésre. Nem csak a legfelsőbb szintű hivatalos dialógusra gondolok (bár ezek a találkozók és konferenciák is fontosak), hanem úgy gondolom, hogy sokkal több kapcsolatra van szükség az egész Egyház hívei között, - nem csak a patriarchák és metropoliták, de az egyházközségi papság, a klérus, a tudósok, a világiak között is. Nem feltétlenül kell ennek teológiai jellegűeknek lenniük, fontos ha az irodalom, a művészet, a filozófia terén is kialakul a dialógus. Több nemzetközi orthodox kapcsolatra van szükség. Természetesen az Orthodox Egyház befolyása Nyugaton a társadalom életére és más keresztényekre jóval kisebb, mint ami lehetne, és ennek egyik oka, hogy mi orthodoxok nem tudunk megfelelően együttműködni egymással és egy szájjal megszólalni. Erősen leköt bennünket az egyházon belüli polémia! Úgy vélem, hogy újjá kell élesztenünk az orthodox egység felfogását. Nem agresszív módon, más keresztények ellenében, hanem pozitívan, tanúságot téve egy más útról, amelyben mi orthodoxok hiszünk, és amelyben igyekszünk megtalálni a fent említett kérdésekre a válaszokat, például az orvosi etika vagy a környezetvédelem terén. Ahhoz, hogy el tudjuk juttatni tanúságtételünket a mai szekuláris társadalomhoz, szükségünk van egymás segítségére, hogy Egyházaink határain keresztül is meghalljuk egymás hangját.

Kallisztosz püspökkel Andrej Dudcsenko ijerej, Andrej Gluscsenko diakónus és Makszim Kozub beszélgetett.

(Пути просвещения и свидетели правды. Личность, семья, общество. Киев, Дух и Литера, 2004. 146-154)