Dionisziosz L. Pszariánosz metropolita

Az Isteni Liturgia I.

 

Forrás: SZENT ISTVÁN ÉS SZENT HIEROTHEOSZ FÜZETEK 2. és 4., Budapest, 2004., A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Exarchátusának kiadványa.
Fordította és szerkesztette: Nacsinák Gergely András

Idézi: http://szimandron.hu

Letöltve: 2013. február 15.

 

Dionisziosz püspök atya, a görögországi Szervion és Kozáni metropolitája szolgálata alatt mindvégig nagy gondot fordított a hívek tanítására, pasztorizációjára. Erről tesz tanúságot a Szent Liturgiát magyarázó homília-sorozata is, melyből az alábbiakban közlünk válogatást.

 

Az Isteni Liturgia

„Hálát adunk Néked ezért a liturgiáért, amelyet kezeinkből elfogadni kegyeskedtél”


A földön minden nap létrejön egy remekmű: a legnagyobb, legfontosabb, és legszentebb mű, amit csak ember alkothat. Ez pedig nem más, mint az Isteni Liturgia, folytatása annak az ünnepi vacsorának, amelyet Jézus Krisztus ült meg tanítványaival. Az ember sok csodálatos dolgot hozhat létre, de fontosabbat és nagyszerűbbet az Isteni Liturgiánál – nem. Ez az a kiváltság, melyet Isten az embernek adott, mert bizony még az angyalok sem végezhetik az Isteni Liturgiát. A liturgiában az angyalok együttműködnek az emberekkel, ahogy azt Szent Szpiridon tropárionjában is halljuk: „s amikor az Szent Liturgiát végezted, angyalok szolgáltak véled”. Valóban: ami a pap kezei által a Szent Oltárasztalon végbemegy „annak szemlélése még az angyalokat is vággyal tölti el” – ahogy Péter apostolnál is olvassuk.


A Liturgia nyilvános tevékenység: a népért, Isten népéért végzett munka. Az Egyház imádkozik ugyan az egész világért, de a liturgiát kizárólag a hívekért, „az igazhitű keresztényekért” végzi. Az Egyház nem más, mint Isten népe, következésképp az Isteni Liturgia is, nyilvános tevékenységként ezért a népért zajlik, és ez által a nép által. Ezért nem tart liturgiát a pap titokban vagy egyedül sohasem, hanem minden alkalommal a hívő nép a papokkal közösen végzi a szertartást. Amikor Isten népét emlegetjük, sosem választjuk külön a népet a klérustól, mert mindkettő, a papság és a hívek, együtt alkotják Isten népét. 

Nem könnyű meghatározni, mi is az Egyház: mégis mindnyájan megértjük és átéljük akkor, amikor a Szent Liturgiát végezzük. Amikor a templomban vagyunk és folyik a szertartás, nem pusztán szemlélőkként kísérjük figyelemmel az eseményeket, de mindnyájan részt is veszünk bennük. Mi vagyunk az Isten népe, mi magunk végezzük a liturgiát azokkal, akik a felszentelés kegyelmével papságot nyertek. Ezért a liturgia összes imádsága és himnusza úgy került megfogalmazásra, hogy világosan kiderüljön: a pap nem egymaga végzi a szertartást, hanem a templomban jelenlévő valahány kereszténnyel közösen. „Könyörögjünk az Úrhoz” és „Figyeljünk”, mondja a diakónus, s ezt az egész népnek mondja, mert a nép együtt jelenti az Egyházat, és együtt végzi a liturgiát.

Minden alkalommal, amikor összegyűlünk a templomban, gyülekezetről beszélünk, s ez azért van így, mert ilyenkor nem egyszerűen meglátogatjuk az Egyházat, hanem mi magunk válunk Egyházzá: gyülekezetünkkel mi hozzuk létre azt. Az Egyház ugyanakkor több is, mint egyszerű gyülekezet: akkor születik meg, ha pappal együtt végzünk Szent Liturgiát. A liturgiában megmutatkozik, mi is az Egyház: az Egyház liturgikus közösség. Az Isteni Liturgia ezért minden más, a templomban bemutatott szertartás szíve is. Pap és liturgia nélkül nem alkotunk Egyházat, csak egyszerű társaságot, amely nem sokban különbözik bármely más szövetségtől vagy egyesülettől. Az Egyház nem más, mint a nép, a papság és a Szent Oltárasztal együtt, egyszóval: az Isteni Liturgia.


A liturgia nem egy ember által kifundált dolgok közül, hanem nagy és isteni misztérium, amelyet Jézus Krisztus alapított és mutatott be először. Vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, Jézus Krisztus alapította a Szent Eucharisztia misztériumát, az Egyház pedig bemutatja a liturgiát, folytatva ezt a nagy és isteni misztériumot. Ezért a liturgiát Isteni Eucharisztiának is szokták nevezni, mint olyan szent tevékenységet, amely immár vértelenül folytatja Jézus Krisztus áldozathozatalát.

Az Isteni Liturgia, vagy a Szent Eucharisztia ugyanaz az áldozat, amelyet Jézus Krisztus hozott, saját magát ajánlva fel a világ megváltásáért. Az Utolsó Vacsora estéjén a kenyeret megtörte, tanítványai között szétosztotta, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem…”. Aztán megáldotta a poharat, tanítványainak adta, és azt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem…”. Kétszer is tisztán elhangzott, félreérthetetlenül: ez az én testem és vérem. De nem egyedül e szavakra hagyatkozott, hanem meg is parancsolta a tanítványoknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. Ezért az Egyház mindmáig, Jézus Krisztus felszólításának engedelmeskedve végzi a liturgiát és folytatja a Szent Eucharisztia áldozathozatalát és misztériumát.

Jézus szavai azonban nemcsak az áldozat folytatására utalnak, hanem a testéből és véréből való részesülésre is. A Liturgia és az Eucharisztia így nem csak áldozat és emlékezés az Utolsó Vacsorára, hanem a hívők közössége is az áldozásban. Az Egyház végzi az Isteni Liturgiát és folytatja Krisztus áldozatát, hogy részesülhessünk az Ő testéből és véréből. Ha Jézus Krisztus áldozathozataláról van szó, kereszthalálát értjük alatta és a harmadnapon való föltámadását. S amikor a liturgiát végezzük, „halálodat hirdetjük és a te föltámadásodat valljuk meg”, ahogy a pap mondja egy imában. Amikor Jézus az Utolsó Vacsorán bemutatta a Szent Eucharisztia misztériumát, szólt haláláról és feltámadásáról is. Szent testéről, amely elszenvedi a kereszten a halált, és szent véréről, amely oldalából tör majd elő. Testéről, amelyet emberré válva öltött magára, és amely három nap múltán romolhatatlanul és halhatatlanul támad föl majd, testéről, melyet e misztériumban most szétoszt, „a bűnök bocsánatára és az örök életre”.


Mindezekről tehát nem beszélhetünk egyetlen homília keretében: több és nagyobb dologról kell a liturgiával kapcsolatban szót ejteni. Ezért, e bevezető homília után, ha Isten is úgy akarja, folytatjuk a Szent Liturgia magyarázatát, egész éven át. 1] (…) Hiszen a liturgia nem holt, hanem eleven gyakorlat az egyházban, amelyet minél teljesebben megértünk, annál élettelibben is tudunk majd részt venni benne. Ha nem csak nézőkként figyeljük azt, ami a templomban zajlik, hanem mi magunk végezzük odaadással az Isteni Liturgiát. Akkor újra meg újra belátjuk azt az alapvető igazságot – és isteni valóságot –, hogy az Egyház nem valami idegen, valami rajtunk kívül lévő dolog, ami szertartásokat végez, mi pedig látogatjuk azokat; hanem, hogy mi együtt alkotjuk az Egyházat, és végezzük az Isteni Liturgiát.

Ezeknek a homíliáknak tehát egyetlen céljuk van: megmagyarázni, mi történik a liturgia során azért, hogy jobban megértsük a helyünket, és azt, amit tennünk kell, amikor az Egyház liturgiát végez. A Szent Liturgia mozzanatai természetesen igen mély értelemmel bírnak, s nem könnyű szavakkal megragadni és kifejezni őket; nem magyarázhatunk meg mindent, ami az eszünkbe jut, mert a nyelv nem képes kifejezni mindazt, ami az értelem számára feltárul. S amit a nyelv képes elmondani, még azt sem könnyű írásba fektetni úgy, hogy ne csak közérthető, de szépen megformált is legyen a mondanivaló, hogy megelégedettséggel olvassuk és értsük meg a leírtakat. Mert célunk mindenekelőtt nem a puszta tanítás, hanem a keresztények „fölépítése”: hogy fölépítsük és megszilárdítsuk az Istenben való hitet és reményt, s a szeretetet egymás között. De ha mi imádkozunk, hát imádkozzatok ti is, akik halljátok és olvassátok mindezeket, hogy adjon az Isten erőt és időt munkámhoz, mert egyedül Õ az életadó és a hatalmas, most és mindörökkön-örökké, ámin.


A templom és a hívők


Plébániatemplomunk egyúttal szellemi központunk is. A „szellemi központ”-kifejezést ezúttal gyakorlati értelemben használjuk, minthogy szellemi és lelki központokról általában rengeteg szó esik manapság, mi, keresztények azonban egyetlen lelket ismerünk: a Szentlelket. Talán ideillenek János evangélista szavai:„Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e”. Ahogy mind gyakrabban használják az emberek a „szellemiség” vagy a „lelkiség” szavakat, úgy lesz mind kevesebb közük ezekhez dolgokhoz, hiszen a valóban lelki emberek nem fecsegnek a lelkiségről. A helyek pedig, melyeket szellemi központoknak szokás nevezni, valójában nem mindig azok. A keresztények számára egyetlen szellemi központ létezik: a templom, ahová járnak, és minden olyan templom, ahol Isteni Liturgiát végeznek. Ez mai homíliánk témája.


Általánosságban szólva mi is a templom? A templomot egyháznak is szokás nevezni: a görög nyelvben ugyanaz a szó jelöli az épületet is, mint a gyülekezetet. 2] Azt a megszentelt helyet, ahol összegyűl a nép, és ahol bemutatásra kerül a Liturgia. Ezért látjuk Szent Péter és Szent Pál apostol ikonján, hogy a két szent egy templomépületet tart: ez az az Egyház, amelyet megannyi különböző helyen ők hoztak létre, szerveztek meg. Az Egyház tehát, melyről azt mondtuk, hogy nem könnyű meghatározni, mi is voltaképpen, így most a szemeink előtt áll, a templom képében öltve testet. E megjelenítés pedig igen szerencsésnek, sőt, szentnek mondható, mivel az Isteni Liturgia – mely maga az Egyház – átalakítja és megszenteli azt a fizikai teret, ahol bemutatásra kerül. A hely, ahol az isteni Misztériumokat végzik, ugyanaz, mint az a jeruzsálemi padlásszoba, ahol az Utolsó Vacsorára sor került. Amikor Jézus Krisztus bemutatta és átadta az isteni Eucharisztia titkát, a teljes egyház jelen volt, mert Krisztus és az õ tanítványai jelentették az Egyházat; a hely pedig, a résztvevőkkel és a cselekményekkel együtt templommá vált. Hitvalló Szent Maximosz azt mondja, az egyház és a templom az ember lelkéhez és testéhez hasonlatos: a lélek nem látható, de a testet látva így szólunk: íme, az ember. Így, ha megpillantjuk a templomot, mondhatjuk: ím, az Egyház. Az Egyház isteni és szellemi valósága kapcsolatba lép az anyagi világgal, és a templomban, valamint az abban zajló eseményekben mutatja meg magát. Az orthodox templom következésképp, építésének és díszítésének módjával a földet és az eget együtt jeleníti meg. A Szentély a menny ikonja. Az oltár azt az egek fölötti áldozati asztalt jelképezi, ahol szünet nélkül szolgál a Nagy Főpap, az Istenember Jézus Krisztus. Az ikonosztáz, Krisztus, az Istenszülő és a szentek ikonjaival, három kapujával a hívők szeme elé tárja és emlékezetébe idézi a mennyei és földi világ megszakítatlan közösségét. A középső kapu az Evangélium megjelenésének, megáldásának és hirdetésének helye, ahol állván a pap ég és föld közt álló alakká válik, egy alakká az ikonosztáz szentjeinek sorában. Fönt, a kupola magasában a Pantokrátor Krisztus alakja látható, az Igazságosság Napja, amint lenéz a földre és megvilágítja azt, az egész teremtés számára közvetítve a liturgikus közösség szellemi fényét. Az orthodox templom igazi theofánia, istenjelenés. A templomban ott az Egyház, az Egyházban az Isteni Liturgia, a liturgiában pedig ott van maga az Isten.


A Liturgia elején elhangzó békességes könyörgés negyedik darabjaként a diakónus a templomért és azokért könyörög, akik abba hittel, áhítattal és isteni félelemmel járnak. Arról már beszéltünk, mi a nép; a diakónustól itt megtudjuk azt is, hogyan kell belépniük a szent helyre, és hogyan illik ott viselkedniük. Az Isteni Liturgia ideje alatt a diakónus többször is figyelmezteti a híveket helyzetükre és arra, milyen lelkiállapotban kell részt venniük a szent cselekményekben. (…)


Hitvalló Szent Maximosz írásaiban fölhívja a figyelmet arra a hatalmas lelki haszonra, amely minden kereszténynek osztályrészül jut, ha részt vesznek az egyházi szertartásokon és végzik a Szent Liturgiát. A templomba járás nem csak kötelesség, hanem jog és kiváltság is minden hívő számára, mivel így vehetnek részt ők is, Krisztus testének élő tagjaiként, az Egyház életében. Az ókorban kizárólag azok maradhattak távol a Liturgiákról, akiknek erre nyomós okuk volt; a többieknek, akik ok nélkül maradtak el, lelki következményekkel kellett számolniuk: az Egyház ma is csak azokért imádkozik, akik önhibájukon kívül, komoly baj miatt nincsenek jelen.


Hitvalló Szent Maximosz így ír: „Látogatnunk kell rendszeresen Isten Szent Egyházát, hogy ne mulasszuk el a szent összejövetelt, amelyre abban sor kerül. Elõször is azért, mivel az Egyházban jelen vannak az angyalok is, akik összeírják az oda betérõket, és jelentik azt Istennek. Másrészt pedig, mert kiváltképpen a szent összejövetel idején jelen van ott a Szentlélek kegyelme is, ahol az ott lévõk közül mindenkit – alkalmasságához mérten – átváltoztat és megújít, valamint szellemileg is újraszül, és elvezet oda, ahol feltárulnak a bemutatott misztériumok”.

A változás, amely mindannyiunkban végbe megy, amikor részt veszünk az egyházi összejövetelen, megmutatkozik rajtunk akkor is, amikor kilépünk a templomból. „Így kell elhagynunk a templomot – írja Aranyszájú Szent János –; mintha csak az egekből szálltunk volna alá”. Ha szomorúan megyünk oda, örömmel eltelve távozunk; ha haragvón érkezünk meg, szelíden; ha farkasokként jövünk, bárányként. És miután az isteni liturgia végeztével megtérünk otthonainkba, oda is magunkkal visszük Isten áldását és örömét.


A templom jelentőségével a vallásos életben minden nép és kor tisztában volt, nem csak a keresztények, de a pogányok is. „Senki sem látott még és nem is fog látni sosem templom nélküli várost” – írta Plutarkhosz. Az ókori Kappadókiában annyi templom állott – néhány ezek közül máig fönnmaradt –, hogy Nissza püspöke, Szent Gergely így írt: „Ha valaki a látottak alapján tudna következtetni Isten jelenlétére, akkor minden bizonnyal azt hinné, hogy az Isten Kappadókiában lakik.” Ugyanezt mondhatjuk el a görög szigetvilágról is, amelyet szintén benépesítenek a templomok. A templomépítés fontosságára mutat rá Nagy Szent Vazul egy levele, amelyet egyháztartománya egyik püspökéhez intézett. „Nagy örömünkre szolgál – írja – minden keresztény számára követendő gondoskodása, mellyel templomot épített, Krisztus nevének dicséretére. Amint meg van írva, szeressétek az Úr házának tisztességét és készítsetek magatoknak lakhelyet a mennyben, ahol mindazokat várják, akik Krisztus nevét szeretik”. A templomok építését, a templom épületekről való gondoskodást az Egyház nagyra becsüli, épp ezért minden könyörgésben megemlékezik a templom alapítóiról, és minden egyes Szent Liturgia elején könyörög a diakónus „ezért a szent hajlékért”, a végén pedig a pap kéri, hogy „szenteld meg azokat, akik a Te házad ékességét szeretik”. Ámin.

 

[1] Dionisziosz metropolita könyve ennek megfelelően ötvenhárom homíliából, hosszabb-rövidebb fejezetből áll; ezek mindegyikét természetesen nem közölhetjük sorjában, hiszen az egy ilyen folyóiratban évtizedekig tartana. 

[2] A magyarban is így volt ez valaha: az egyház szó jelölhetett egyházközséget és templomépületet is.

 

 

Dionisziosz L. Pszariánosz metropolita

Az Isteni Liturgia II.

 

A kezdőáldás


„Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek Országa…”


Az Isteni Liturgia fölöttébb szent és magasztos módon veszi kezdetét. E szavak, amelyek kíséretében a pap a magasba emeli az Evangéliumot a Szent Oltárasztal előtt, mintegy a szent cselekmények fénylő kapuját jelentik, a keresztény hit fennhangon való kihirdetését. Mindjárt két igazság, két isteni valóság is kifejezésre jut e szavakban: az Isten Országáé és a Szent Háromságé. Ugyane szavakkal kezdődik az összes szentségi cselekmény is, amelyek egykor a liturgia részét képezték, azaz a Keresztelés, a Bérmálás, a Házasság, s a máig is a liturgia alatt végzett felszentelés a szerpapi szolgálatokra (hirotonia). Ma tehát, olyan röviden és tömören, ahogy csak lehet, a Szentháromságról és az Isten Országáról fogunk szót ejteni.

A Szentírás azt mondja, Isten Országa a mennyek országa. Az Angyal, amikor Máriának az égi hírt hozza, összekapcsolja ezt az országot Jézus Krisztus személyével, s azt mondja, hogy „az ő országának nem lesz vége”. Krisztus, midőn, elkezdi művét, a mennyek országának eljövetelét hirdeti: „Ímé, elközelgett a mennyeknek országa”. Olykor a jelét is adta e mennyei országnak, így szólván: „Ha én Isten lelkével űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok a mennyek országa”. Eszerint a mennyek országa Isten uralmát jelenti a tévelygés lelke fölött, amely a világot kormányozza.[1]Jézus Krisztus is megmondta: „Az én királyságom nem evilágból való”, és hogy „Isten Országa bennetek van” .


A mennyek országa, melynek dicséretével kezdődik a Szent Liturgia, másvalamit takar tehát, mint az evilági kormányzatok. Itt azonban még valamit tekintetbe kell vennünk. Abból kell kiindulnunk, hogy az egyetlen Isten három személyből áll: az Atyából, a Fiúból és a Szentlélekből. Ebbe az egységbe felvétetik az ember is, mivel ő „Isten képére és hasonlatosságára” lett teremtve, vagyis az ember éppúgy személyi valóság, akár az Isten. Amikor személyről beszélünk, azt értjük alatta, hogy mind az Istennek, mind az embernek öntudata és akarata van: a személyiség lényege ugyanis az akarat és az öntudat. Ez, más szóval, maga a szabadság, mert a szabadság a személyek tudatos mivoltát és szándékos cselekvését jelenti.


Micsoda hát tulajdonképpen az Isten Országa? Zavartalan közösség és egység a Szentháromság három személyében, és ennek folyományaképp az emberek szintén személyes közössége. Kizárólag a személyek, mint szabad létezők, alkothatnak közösséget, s épp ezért közösség alatt sem pusztán valami mesterségesen létrehozott halmazt kell értenünk, hanem személyek szabad kapcsolatát és egységét. E személyek pedig az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az egy Isten a mennyben, s az emberek, itt a földön. S nem szabad megfeledkeznünk az angyalokról sem, akik szellemi, ám szintúgy személyes létezők. Vagyis az Atya, a Fiú és a Szentlélek, az Isten, az emberek és az angyalok közössége az Isten Országa. Nem valami önkényes politikai, avagy világi jellegű rendszer, hanem személyek szabad közössége. Ez pedig az Egyház: az eucharisztikus közösség az Atya, a Fiú és a Szentlélek országa. Eucharisztikus közösség pedig az a közösség, amely Egyházat alkot, hogy bemutassa az isteni Eucharisztia misztériumát.

A kezdőáldás az Áminnal zárul, mint ahogy minden más papi fennhang is. Általában véve valamennyi fennhang célja, ahogy azt látni fogjuk, a Szentháromság dicsőítése. Az Ámin héber eredetű szó, amelyet a keresztény istentisztelet átvett: mindig a nép válaszol így, és kettős értelme van: egyrészt maga a felelet, másrészt megerősítése annak, hogy amit a pap mond, az létező tény, vagy legalábbis kívánjuk, hogy úgy legyen. Itt, mindjárt a kezdet kezdetén nyilvánvaló lesz az Egyház testének egysége, s hogy a liturgia valóban a papság és a nép együttműködésének gyümölcse, ahogy azt már az előzőekben is mondtuk: nem azért gyűlünk ugyanis a templomba, hogy magunkban, egyenként imádkozzunk, hanem hogy kifejezésre juttassuk az Egyház titkát. A régi időkben legalább az Ámint minden, a templomban összegyűlt hívő visszhangozta, s az úgy szólt, akár a mennydörgés. A Szent Liturgia egy magyarázója a következőképpen ír: „A hívek a pap szavára mind Áminnal felelnek, s így megmutatják, hogy magukévá tették, amit a pap mond”. Az Egyház eucharisztikus közössége nem más, mint a Háromságos Isten Országa most, és mind örökkön-örökké, ámin.


Könyörgés a békéért


„Békességben könyörögjünk az Úrhoz…”


Közvetlenül a kezdőáldás, és a reá feleletül elhangzó Ámin után könyörgések sorozata következik, melyeket Megáli Szinaptínak, „Nagy Összefoglalás”-nak nevezünk.[2] Azért nevezzük őket így, mivel e könyörgések felölelik és összefoglalják a hívek életének egészét. Mintha csak első bemutatása, megjelenése lenne ez az Egyháznak, amelyet Isten a földi élet valahány szükségletével és mozzanatával egyesített. A gyülekezet a templomban olyan, akárha egy hajó fedélzetén volna, amely keletnek tart, a hajdani Paradicsom felé, hiszen a Szentírásban is azt olvassuk, hogy az Éden Kertje keleten volt. Arrafelé hajózik hát az Egyház, és bárkáján magával viszi a megszentelt emberi élet teljességét. A Megáli Szinaptíban elhangzó könyörgéseket másképpen Békességes Könyörgésnek is nevezzük, mivel az első három fohász a békéért szól. A béke nem más, mint az a tiszta levegő, amely az isteni közösség, vagyis az Egyház életének feltétele. A béke a Szentlélek gyümölcse, először a hívek szívében, majd az Egyházban, végül pedig a világ egészében.


A Háromságos Isten dicsőítését követően az első szó, amelyet az Egyház gyülekezete hall, a békesség. A diakónus, akár egy jelt adó, parancsoló harsona, fennhangon hirdeti, hogy mindenki meghallja: „Békességben könyörögjünk az Úrhoz!” . Békességgel önmagunkban és egymás közt, esdekeljünk az Úrhoz. Hiszen nem is lehet másképp; az elsődleges követelmény ahhoz, hogy az Isten előtt megállhassunk, a béke. Az, hogy először is békességben legyünk önmagunkkal, aztán pedig egymással is: mert csak akkor valósulhat meg a béke a másik emberrel, ha önmagunkkal már megbékéltünk. A Szent Liturgia során többször is hallani fogjuk a szertartást végző papot, amint így szól: „Békesség mindnyájatokkal!” Béke nélkül ugyanis „semmit sem mondhattok vagy tehettek” az Egyházban. Ezért még a püspök sem léphet föl trónjára anélkül, hogy előzőleg meg ne áldotta volna a gyülekezetet, és mindenki békességéért ne könyörgött volna.


Az első fohász után a diakónus folytatja a következővel, melyben mindjárt fel is tárul a liturgikus közösség célja: „A fentről való békességért és lelkünk üdvösségéért könyörögjünk az Úrhoz!” A béke, ez a hatalmas kincs, a Szentlélek gyümölcse az emberben. S ez a béke „fentről leszálló” tökéletes ajándék, mely különbözik attól a békétől, amelyről a politika és a diplomácia beszél. Erről a békéről mondotta Krisztus a tanítványainak: „Az én békémet adom nektek” és „Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja”. Ahogy az apostol is írja, Isten minden ajándéka „javunkra válik” , s ezért az Isteni Liturgia kezdetén is lelkünk megváltásának érdekében kérjük a békét. Mert mindenekelőtt és csakis ez hajt nekünk valódi hasznot: a megváltás, „amikor elérjük hitünk célját, a lélek üdvösségét”, ahogy Péter apostol írja. 


Azonban mi, keresztények nem állunk a világon kívül. Az Egyház jelen van a földön is, együtt halad a világgal, küzd, hogy átváltoztassa azt, és hogy elvezesse az „eljövendő világba”. Ezért egy harmadik kérésben a diakónus így szól: „Az egész világ békéjéért, Isten szent Egyházainak jólétéért, és a mindenek egyesüléséért könyörögjünk az Úrhoz! 3]". Az Egyház számára nem léteznek határok, ezért már a régi liturgikus szövegek is „a világ egyik végétől a másikig” terjedőnek írják le az oikumenét. Az Egyház tehát törődik a világ békéjével, hiszen saját békéje attól nem független. A helyi egyházak stabilitása a világ békéjén is múlik. Politikai és társadalmi villongások, zavargások sosem szolgálják az Egyház javát. Ennek jegyében az Egyház sok, tőle független vétekért is megfizetett, hiszen az emberek vitáikba, egymás közti konfliktusaikba óhatatlanul bevonták őt is. Így, Jézus Krisztus jövendölésének megfelelően, a könyörgés minden emberért szól, azért, hogy egyesülvén egyetlen nyájjá lehessenek.


De hadd térjünk vissza még egy kicsit előző témánkhoz, és beszéljünk egy kissé általánosabban is a Liturgia elején hallató, békéért való könyörgésről. Nagyon régi eredetű könyörgés ez. Épp ezért szent meghatottság vesz rajtunk erőt, amikor tudatára ébredünk annak, hogy ugyanígy, ugyane szavakkal kezdődik az Isteni Liturgia már az ősidőktől fogva. Ez a folytonosság élő hagyományt jelent: ez biztosít bennünket az Egyház egységéről, s hitünk valódiságáról. Semmi egyéb nem győzhet meg minket arról, hogy az Egyház híven adta át nekünk a megváltás Örömhírét, mint a kultusz folytonos és ősi mivolta, azaz maga a Szent Liturgia. Két évezred óta hívők nemzedékei végzik ugyanolyan módon, és csaknem ugyanazokkal a szavakkal a Liturgiát. 


Az „Apostolok Rendelkezései” című könyv, amely az óegyház tanításait tartalmazza, közli a liturgia szövegét is, ahol a világ és az Egyház békéjével kapcsolatban a következő könyörgést olvashatjuk:„Könyörögjünk a világ és a szent Egyházak békéjéért és jólétéért, hogy megadja nekünk az Isten az Ő örök és elidegeníthetetlen békéjét, és hogy őrizzen meg minket, hogy teljesíthessük hitünk szerinti kötelességünket…” Amiből ma is világosan kitűnik e könyörgés fontossága, főképp egy olyan korban, az üldöztetések idején, amikor a keresztények hitük miatt bujdosásra voltak ítélve. 


Ugyanebben a könyvben található egy másik könyörgés, amely azonban immár csak az Egyházért, s az Egyház békéjéért szól: „A szent, egyetemes és apostoli Egyházért, amely a föld határaiig terjed, hogy megőrizze és megtartsa azt az Úr megingathatatlanul és békében a világ végezetéig, mint kősziklára emelt házat”. Ez a könyörgés kiváltképpen is az Egyház belső békéjéért szól, amelyet akkor is, most is, eretnekségek háborgatnak, és szakadások tesznek próbára. 


Ez tehát a mind az Egyház, mind pedig a világ számára várva-várt béke, amely mindenekelőtt lelkünk fentről való békessége. Egyfajta benső állapot, ahogy az abból az imádságból is kitűnik, amelyet a püspök mond, mielőtt egyházi szolgálatot végezne: „Igazítsd el a mi lelkünket isteni renddel és békességgel, hogy elfogadjuk egymást igaz alázattal és képmutatás nélkül” . A valódi, nem megjátszott alázat, amely lehetővé teszi, hogy elviseljük egymást, szüli meg bennünk a békét, amely a Szentlélek gyümölcse. Ne áltassuk magunkat: sem az Egyház, sem a világ nem békül meg mindaddig, amíg mindegyikünk nem talál békére önmagában. Ha nem keressük Isten „minden értelmet fölülmúló” békéjét. Az ember mindig fordítva halad: elsőnek a világot akarja rendbe hozni, s csak azután önmagát. Ám ha valóban a világ javát akarja, úgy Istenből és önnönmagából kell kiindulnia. Az Egyház mindenekelőtt Isten békéjét keresi, ezzel is kezdi el az Isteni Liturgiát: „A fentrőlvaló békességért…” Ámin.

 

Kyrie eleiszon


„A diakónus minden egyes könyörgésére a nép feleljen 
Kyrie eleiszonnal, de mindenekelőtt a gyermekek.” 


Az Egyház: Isten népe. Isten népét pedig együtt alkotják a papság és a világi hívők: az isteni Liturgiát nem csak a papok végzik, hanem az Egyház egésze. A liturgia elején elhangzó „Ámin” – amely válaszol a pap dicsőítő fennhangjára –, jelenti a liturgia kezdetét. S még szinte be sem fejezte a pap az első szavakat, máris, mintegy megerősítésként, az egész nép egy hangon, mennydörgésként felel rá: Ámin. S alig fejezi be a diakónus az első könyörgést, a sokaság ismét válaszol rá: Kyrie eleiszon, Uram, irgalmazz. És ettől kezdve mindvégig, a szertartást végzők minden egyes könyörgésére a nép ezzel a két szóval, az Egyház e „sűrített” imájával válaszol.


Az ősi liturgiából, amelyről az Apostolok rendelkezései című irat beszél, merítettük mai homíliánk mottóját. Az idézet egyúttal bizonyítja azt is, hogy a népnek is részt kell vennie a liturgia végzésében; hiszen az elejétől a végéig tulajdonképpen dialógus zajlik a papság és a hívek közt. Ez a párbeszéd, ahogy halad előre a liturgia, egyre tisztábban és elevenebben mutatja meg, hogy bizony nem egyedül a pap végzi a szertartást. Számos okból kifolyólag, elsősorban a rendetlenség elkerülése végett nem énekel minden hívő, aki a templomban tartózkodik, hanem az énekesek és felolvasók képviselik őket. Énekesek és felolvasók pedig már az óegyházban is voltak, amint arról szintén tudósít az Apostolok rendelkezései: „A felolvasókért és kántorokért könyörögjünk az Úrhoz!” 

„A diakónus minden egyes könyörgésére a nép feleljen Kyrie eleiszonnal, de mindenekelőtt a gyermekek.”– ez utóbbi kitétel, mely szerint főképp a gyerekeknek kell Uram irgalmazzal felelniük, világosan kifejezésre juttatja, hogy az egyházi istentisztelet szellemiségének lényege a gyermeki egyszerűség és tisztaság. És megmutatja azt is, milyen mértékig sérül a templomi áhítat légköre, s maga az istentisztelet a gyermekek távolmaradásával. Hiszen mindannak, ami az Isteni Liturgián elhangzik vagy történik, nem dekoratív, hanem szertartási jelentősége van: szavak és cselekedetek, melyek isteni tartalommal és hatalommal bírnak. Az Egyház valamennyi szertartása, s mindenekelőtt a Liturgia, nem egyszerű ceremónia, hanem szent cselekmény, szent mű. A gyermekek Kyrie eleiszonjával kapcsolatban azt mondja Aranyszájú Szent János, hogy mivel bennünk, felnőttekben megvan a tudat, hogy bűnösök vagyunk, ezért „a nép gyermekei állnak Isten elébe, hogy irgalomért könyörögjenek…mivel őszinte buzgalmukban a mennyek országa lakik.” Valóban: Jézus Krisztus azt mondotta a gyermekekről, és azokról, akik a gyermekek egyszerűségével bírnak, hogy ők nyerik el a mennyeknek országát.


Az Egyházban és az Evangéliumban egyaránt megkülönböztetett hely illeti meg a gyermekeket. Ugyan ezúttal nincs mód arra, hogy kifejtsük, de nem mulaszthatunk el néhány szót szólni a gyermekekről, akik az Egyház angyalai itt, a földön. Az Atya minden időt megelőző Igéje az emberi nem megváltásáért „a Szentlélektől… ifjú gyermekként megszületett” . József féltőn gondoskodott róla, szentséges anyjának titkos öröme volt. Ő maga is szerette, nagyra becsülte és megáldotta a gyermekeket, és a mennyek országának példájaként állította őket a felnőttek elé. Következésképp az Egyház megáldja a házasságot, a jegyeseknek pedig sok szép gyermeket kíván. Csecsemőkoruktól kezdve befogadja őket a szentek nagy családjába. Megkereszteli, megáldoztatja őket, és meghatározott imákkal vigyázza fejlődésüket, velük tart, amikor iskolába mennek, hogy megtanuljanak írni. Még akkor is, ha Isten korán veszi őket magához, féltő imákkal temeti el őket:„Óvd meg Urunk, a kisdedeket… őrizd meg békében a te szolgád lelkét”. Nem mondhatunk most több szót a gyermekekről, de arra buzdítjuk, arra kérjük a szülőket, ne feledkezzenek meg kötelességeikről gyermekeikkel szemben; hozzák el őket a liturgiákra.


Mindeközben nem feledkeztünk meg természetesen arról, hogy mai homíliánk témája a Kyrie eleiszon, amellyel a nép válaszol minden egyes papi könyörgésre. Az Isteni Liturgia egyik legjobb kommentátora a következőképp ír a Kyrie eleiszonról: „Ez ad értelmet az imának: hogy nem bátorkodunk előhozakodni kéréseinkkel, hanem abban bízunk, hogy Istenben beteljesülnek azok.”. Igehirdetésünknek természetesen nem célja, hogy neveket és évszámokat magoljunk be, de meg kell jegyeznünk, hogy a liturgia e kommentátora – akinek a nézeteire a későbbiekben is sokszor hagyatkozunk majd – Nikolaosz Kabaszilasz, aki Thesszalonikiben élt egy évszázaddal Konsantinápoly bukását megelőzően. 4]


A továbbiakban pedig azt mondja kiváló magyarázatában, hogy az Uram irgalmazz mindenekelőtt arra szolgál, hogy Isten szívét megindítsa: „Ez azoknak az elítélteknek a kérése, akik miután minden védőbeszédüket elmondták, s már semmi más mentségük nem maradt, ezt az utolsó szó jogán kiáltják a bíró felé, mivel már nem jog szerint, hanem csak az ő emberszeretetéből remélhetik annak elérését, amire szükségük van”. E ponton a mai kor embere rögvest tiltakozik, minthogy nem képes az Egyház és az Evangélium szellemében gondolkodni, s hallani sem akar emberszeretetről, még az Isten esetében sem, hanem hajthatatlanul igazságosságért kiált: „Nem kérünk az emberszeretetből, igazságot akarunk!”. A Szentírás azonban, tisztában lévén az emberi nyomorúsággal, így szól: „Ha számba veszed a törvényszegéseket Uram, Uram, ki állhat meg előtted?”. De hallgassuk még egyszer utoljára Kabaszilaszt. A Nagy Könyörgésben, de valamennyi egyházi szolgálat alatt a pap sok mindenért végez könyörgést, a körülötte álló hívek azonban egyedül az irgalomért imádkoznak, s csak ezzel az egy szóval fordulnak Istenhez „Elsősorban az az oka ennek – írja Kabaszilasz – hogy ebben a szóban megvan a hálaadás és a bűnbánat is. Hiszen amikor az irgalmat kérjük Istentől, ezzel az ő országát kérjük. Krisztus viszont megígérte, hogy akik ezt kérik, azoknak megadja; sőt, hozzáteszi még mindazt, amire szükségünk van”. Valóban, Jézus Krisztus egyértelműen meghagyta az Evangéliumban: „Először keressétek az Isten Országát, s minden más megadatik majd néktek”. Isten országának ereje pedig Isten irgalma. Az isteni könyörület mindnyájunk megváltására szolgál. Az Isteni liturgia oda, Isten Országa felé vezet bennünket. Vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek áldott országa felé. 


Három dolgot mutat meg a Kyrie eleiszon a liturgiában, s az Egyház összes többi szolgálatában is. Egyrészt, hogy a szent cselekmények végzése nem egyedül a pap, hanem az egész nép dolga. Másodsorban e két szóban megvalljuk, hogy minden földi és égi javunk Istentől való ajándék. Harmadrészt pedig azt ismerjük el, hogy a megmeneküléshez isteni irgalomra kell hagyatkoznunk, mert e nélkül nincs mód a megváltásra. A hatalmas távolságot Isten és ember közt semmi más nem hidalhatja át az Isten irgalmán kívül; sem tetteink, sem erényeink, sem imáink. Semmi sem kényszerítheti Istent arra, hogy megmentsen minket, hogy a Fiú leereszkedjen a mennyekből, hogy megtestesüljön és emberré váljék, sem a kereszthalált, sem a feltámadást nem kényszerítheti ki semmi más, mint az ő irgalma. Az irántunk való szeretet, s a szánalom, melyet érez, látván, hogy elveszünk. Ezért ez a szüntelen, hosszú vagy rövid esdeklés végigvonul a liturgián, mint a legtömörebb könyörgés, mint a legforróbb és legerélyesebb ima: Uram, irgalmazz. E két szóban összegződik Istennel szemben elfoglalt valódi helyünk, és megváltásunk valamennyi titka is. Ámin.

 

[1] A görögben a Βασιλεία του Θέου -kifejezés ugyanis szó szerint Isten Királyságát jelenti. 

[2] A magyar szerkönyv – valószínűleg a szláv gyakorlat hatására – az ekténia szót használja. 

[3] Fontos, hogy az ευστάθεια , amelyet a magyar szöveg jólétnek fordít, elsõsorban zavartalan, stabil fennállást, biztonságot jelent. 

[4] Kommentárja magyarul is elérhető: Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata. Nyíregyháza, Szent Atanáz Hittudományi Fõiskola, 1996. A fordítás, a bevezető és a jegyzetek Orosz László munkája.