Amikor belépünk a templomba

 

Forrás: http://hodigitria.wordpress.com/2009/08/31/amikor-belepunk-a-templomba/

Letöltve: 2011. január 28.

 

Sokszor találjuk magunkat szembe olyan látvánnyal, hogy bejönnek az emberek a templomba és nem tudják, hogy hogyan viselkedjenek, mit tehetnek, mit nem tehetnek, gyújthatnak-e gyertyát, hogyan vessenek keresztet…

 

Már önmagában az, ahogyan belépünk a templomba, sokat elárul hitünkről és Isten iránti tiszteletünkről. Minden esetben vallásos tisztelettel kell, hogy a templomba lépjünk. A férfiak a tisztelet jeléül mindig fedetlen fővel lépnek a templomba – kivételt alkotnak az egyházi személyek, akik hivatalukból kifolyólag különböző fejfedőt viselhetnek. Ezzel szemben a nők, a hagyománynak megfelelően mindig fedett fővel lépnek a templomba, ami ma is Keleten mindenütt, de nálunk is sok esetben mind a mai napig szokásban van. Ennek oka, hogy a nő ne hajkoronájával ékeskedjen a templomban, mert ez ott nem illik. Erről beszél Szent Pál apostol is, amikor azt mondja: „Minden férfi, aki födött fővel imádkozik vagy prófétál, szégyent hoz fejére. Minden asszony pedig, aki födetlen fővel imádkozik, vagy prófétál, szintén szégyent hoz fejére”. (1Kor 11,4-5).

A templomhajóba lépve keresztet vetünk és mélyen meghajlunk. Derékból meghajlunk, miközben jobb kezünk a föld felé irányul, esetenként érinti azt, majd fölegyenesedünk. A mély meghajlás Isten iránti tiszteletünk jele, de alázatosságunk jele is, hogy tudatosul bennünk bűnösségünk és kicsinységünk. Amikor kezünkkel a földet érintjük, Isten előtti megalázkodásunk jelét adjuk és tudatosítjuk, hogy a föld porából vétettünk.

Keresztet a következőképp vetünk: jobb kezünk hüvelyk, mutató és középső ujját kinyújtva összetesszük. A gyűrűs és a kisujjat tenyerünkbe hajtjuk. Mindez már önmagában egy hitvallás: a három összeillesztett ujj az osztatlan Szentháromságot jelképezi, a másik kettő pedig Krisztus emberi és isteni természetét – hitünk két legfőbb igazságát. A keresztvetéskor először homlokunkat érintjük, majd a mellkast, jobb vállunkat, majd végül a ball vállunkat.

Legtöbb esetben halkan, vagy magunkban mondjuk: „Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. Ámin”, ami viszont nem elmaradhatatlan feltétel. Fontos Isten előtt tudatosítanunk magunkban bűnösségünket és alázatunkat. A meghajlás pedig megszokott és kedvelt szép gesztus a keleti egyházakban. Összességében ez egy szép ima, melybe bekapcsolódik a test és a lélek, tehát az egész ember. Dícséretes, hogy ezt a fajta megnyilvánulást mind a templomba jövet, vagy kimenet, háromszor szoktuk megismételni. Ezzel is utalva a Háromságban egy Istenre.

A gyertyagyújtás szabályairól egy korábbi cikkben már szóltunk, azonban itt is essen néhány szó róla. Nagyon ősi keresztény hagyomány a gyertyagyújtás. Miután beléptünk a templomba és meghajoltunk, megyünk venni gyertyát és tiszteletünket kifejezni az ikonok előtt. Ezek után a gyertyatartókra helyezzük a megvásárolt gyertyákat (sohasem hazulról hozzuk), mert ezeknek a felárazott gyertyáknak a megvételével adomány gyanánt a templomot támogatjuk. Viszont ez nem helyettesíti életünk során Istennek hozott áldozatainkat.

Először a Megváltó ikonjához lépünk, kétszer meghajlunk, keresztet vetünk és tiszteletünk jeléül megcsókoljuk azt, majd ismét keresztet vetünk, meghajlunk. Ilyen szabály szerint tesszük tiszteletünket az Istenszülő ikonja előtt is, valamint a többi – ha van – ikon előtt is. Ha található az ikon mellett gyertyatartó, akkor amennyiben ott szeretnénk, elhelyezhetjük a meggyújtott gyertyát. Ez vonatkozik a többi ikonra és gyertyatartóra is. A gyertyák meggyújtásánál név szerint is említhetünk valakit, akit akarunk, akiért hozzuk ezt a gyertyaáldozatot. Élőkért, holtakért egyaránt.

A gyertya lángja szimbolizálja jótetteink ragyogó fényét, melyekkel Istent dicsőítjük. Ezek eredetét még a jeruzsálemi templomban kell, hogy keressük, amikor minden zsidónak kötelessége volt a templomba jövet valamilyen, ha ugyan egészen kis áldozatot is, hoznia. Ez a hagyomány közös mind a latin, mind az orthodox keresztényeknél, csak sajnos sok helyen teljesen megfeledkeztek róla, ezért kívánatos volna ezt felújítani.

Amennyiben nincs a templomban erre a célra kitett gyertyatartó, akkor fokozatosan hódolunk az ikonok előtt, és elfoglaljuk helyünket.

A Nagyböjt idején a templomba jövet és kimenet nagy metániát szokunk tenni: térdre ereszkedve, homlokunkkal a földet érintjük, majd felállva keresztet vetünk. Homlokunkkal a föld érintése a legmélyebb alázat kifejezése Isten előtt, valamint saját kicsinységünk és bűnösségünk elismerése. A nagy metánia főleg a bűnbánat szimbóluma. Isten előtt nem sajnáljuk se ruhánkat, se tisztára mosott homlokunkat, de előtte a föld porába borulunk, mert tudjuk, hogy Ő számunkra sokkal több mindezeknél.

Sajnos sokan vannak olyan téves eszmének hívei, akik azt mondják, hogy az ilyen, a hit külsőségekben megnyilvánuló jelei fölöslegesek, idejétmúltak, vagy formasághoz vezetnek. Ha viszont nem vagyunk képesek még a templomban sem külső jelét adni hitünknek, hogyan teszünk tanúságot a templomon kívül, az utcán? Ha készen állunk hitünk külső jeleinek a templomban való megnyilvánulásaira, Isten erőt ad hozzá, hogy bizonyságot tegyünk hitünkről a különböző élethelyzetekben a hitetlenek előtt is.

Méltó és következetes meghajlások, keresztvetések – nem mintha a legyet hajkurásznánk el magunkról – az ikonok megcsókolása, ezek mind Isten iránti tiszteletünk jelei. Fontos, hogy mindig és minden időben, templomban, vagy azon kívül, összeszedetten és tisztelettel tegyük.

Mind testük, mind lelkünk a Feltámadás általi megdicsőülésre hivatott, ezért elmaradhatatlan a testünket is a meghajlások, leborulások, keresztvetések, az ikonok megcsókolása által bevonni Isten tiszteletébe és dicsőítésébe.

 

A főhajtásról

Forrás:  http://hodigitria.wordpress.com/2009/12/02/a-fohajtasrol/

Letöltve: 2011. január 28.

 

Úgy a magán ima során, mint a közös szertartásokon a templomban, a kereszt jelével illetjük magunkat, miután meghajtjuk fejünket. Tesszük ezt alázatunk és áhítatunk jeléül, annak a magasságos Létező irányába, Akihez imádkozunk. Magától értetődő, hogy fejünk meghajtása és felemelése, miután kereszttel jelöltük magunkat az imádság közben, nem lehet elkapkodott sem pedig nevetséges gesztus, hanem méltóságteljes. Bűneink feletti mélységes töredelmünkben, különlegesen a Nagyböjt idején, meghajlásaink és leborulásaink, valóban nagynak kell, hogy legyenek, mint ahogyan az valósággal meg is történik, amikor földig hajlunk.

Továbbá fejünket hajtjuk nem csupán akkor, amikor kereszttel jelöljük magunkat az imádság idején, az istentisztelet egyes eseményei során, az olvasmányok és fennhangok idején. Így teszünk akkor is, amikor a pap, vagy a diakónus tömjénezi a templomot és a népet, mert ekkor testvéri főhajtással illeti a tömjénező pap, vagy a diakónus a templomban álló népet, ezért erkölcsi kötelességünk az ő meghajlására meghajlással válaszolni. Ugyan így teszünk akkor is, amikor a szolgálattevő pap, vagy püspök, kereszt jelének kíséretében áldja meg a népet a „Békesség mindnyájatoknak!”, szavak kíséretében. A pap, vagy a püspök ugyanúgy meghajlással a nép felé fejezi be az áldás szavait, valamint az istentisztelet befejeztével is, az úgynevezett elbocsátó végén, arccal a nép felé fordulva kereszt jelének kíséretében ad áldást, és meghajol feléjük. Ekkor nekünk is illik ezt viszonozni hálaadásunk jeléül a szolgálattevő pap vagy püspök felé.

Ha az istentiszteleteken kívül, bárhol, más közösségben a jótevő iránt nem kifejezett hála, előítéletet von maga után, mivel a személyes, kifejező gesztus illendő, annál inkább figyelmetlenség és hanyagság, és fölöttébb helytelen, a szolgálattevő személy iránti érzéketlen magatartás, ha nem így cselekszünk.

Vannak azonban még más alkalmak is, amikor a templomi szolgálatok során a templomban álló népnek helyénvaló, hogy meghajtsa fejét, és nem csupán személyes érzések következtében, de az áhítat kifejezése jeléül. Ilyen alkalom az Evangélium olvasása, amikor méltóságteljes főhajtást gyakorolva, hallgatjuk a felolvasást, ami nem más, mint az Evangélium tanítása iránti tiszteletünk jele. Ugyanezt a magatartást tanúsítjuk, az Ajándékok, az előkészületi asztalról való átvitelekor az oltárra, a Kerub-ének egyes részeinek szüneteiben, amikor a szolgálattevők azért imádkoznak az Úrhoz, emlékezzen meg mindannyiunkról az Ő országában. Noha a nép előtt az így megjelenő Ajándékok még nincsenek megszentelve, de az átvitelt kísérő imák tartalma a népért és a nemzetért szólnak, ezért természetes gesztus, ha a templomban álló nép, hálája és áhítata jeléül meghajtja fejét. Ilyenkor keresztet is vetünk magunkra, ami viszont már kötelező jellegű akkor, amikor a liturgia végén a nép előtt megjelennek a már megszentelt Ajándékok.

A templomi szolgálatok során nem egyszer szólítják fel a szolgálattevők a templomban álló híveket arra, hogy „Fejeteket hajtsátok meg az Úrnak!”, vagy pedig: „Fejünket hajtsuk meg az Úrnak!”- mondja a diakónus, mire a nép, vagy a kar válaszolja: „Néked, Uram!”. A pap ez idő alatt könyörög az Úrhoz, hogy kegyesen tekintsen a Neki, az áhítat, alázatosság és az engedelmesség jeléül, fejüket meghajtó népre.

(...)